Október végén, november első napjaiban "felélednek" a temetők. A sírokat rendbe tesszük, feldíszítjük élő virágokkal, mécsest, gyertyát gyújtunk. Otthon elővesszük elhunyt szeretteink fényképeit, felidézzük a szép emlékeket, amelyek az idő múlásával egyre tisztább, a fájdalom egyre tompább. Az ember az egyetlen élőlény, aki tud halandóságáról. A biztos halál elkerülhetetlen sorsa olyan kihívás, amely tudatosan vagy tudattalanul végigkíséri és arra kényszeríti, hogy szembesüljön a maga életével.
Miért fáj a halál?
Miért rettegünk tőle?
Szent Pál írja: "A szeretet nem szűnik meg soha" (1 Kor 13, 8).

Ha meghalok

Az újkőkori síremlékek falán  gyakori szimbólumok a koncentrikus körök, melyek a halál vizében való elsüllyedést jelzik; a hajó mellyel az élők világa és a túlvilág közötti kerek tengert, vagy folyót lehet átszelni.
Napjainkban és élő jelképe a halálnak a csontváz és a koponya, mely utal a holtak feltámadására is: (Ez 37,5).
Kasza  az élet fonalának elvágására utal, a homokóra  a földi élet véges voltát jelképezi.

Halál az Ószövetségben

A halál megszakítja a kapcsolatot Jahvéval is; a halott többé már nem dicsérheti Istent (Zsolt 30,10; 88,12) Az élet párbeszéd Istennel, aki előtt az ember feltárja szerencséjét, szenvedését, reményét, félelmét, sikerét és bűnét is. Tőle kéri üdvösségét. A halál ennek a párbeszédnek a félbeszakítása, kapcsolatnélküliség, alaktalanság. A halál állapotát árnyéklétnek értelmezik. A seol, 'alvilág' árnyékbirodalmában nincs se jaj, se szenvedés, de boldogság és remény sincs -- nincs jövő.

A bűnbeesés után (Ter 3) a halál büntetés; annak kifejezése, hogy az ember nem Isten, hanem teremtmény és véges. Az Ószövetségben a feltámadás hite is Jahve megismerésének hosszú folyamatában bontakozik ki. Annak felismeréséből, hogy a gonosznak, a rossznak nagyobb szerencséje van az életben, alakul ki az egyéni remény, hogy az igaz ember a halálon túl Istennél megtalálja boldogságát (Bölcs 3,1-2; 5,15) Az apokaliptikában ez a remény a makkabeusi háborúkkal a háttérben sűrűsödik a halál utáni élet bizonyosságává (2Mak 12,44), amelynek ígérete minden embernek szól (Dán 12,2).

Az Újszövetség tanítása

Az Újszövetség a maga halál-értelmezésében a bűn és halál összefüggéséről szól. Szent Pál szerint "a halál a bűn zsoldja"  "Mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka azonban az örök élet Jézus Krisztusban, a mi Urunkban." (Róm 6,23), de nem egy egyszerű büntetéselmélet értelmében, hanem mint az Istennel való közösségnek a bűn által történt megszakítása, mely egyúttal az élet elveszítését is jelenti. Egyedül Krisztus -- aki maga az élet -- vezeti ki az embert ebből a kelepcéből: "Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet - válaszolta Jézus. - Senki sem juthat el az Atyához, csak általam."(Jn 14,6). Aki hisz benne és megpróbál a szeretet törvénye szerint élni, megszabadul a halál hatalmától: " Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, a halálban marad." (1Jn 3,14).

Minden időben érdekelte az embert a halál: elmerülés-e a nemlétbe, amit legföljebb tudomásul lehet venni, de értelmesen megmagyarázni nem lehet; vagy van-e a halálban remény, esetleg bizonyosság, hogy az ember mint személy testestől-lelkestől nem a pusztulásra, hanem új jövőre hivatott? A teológia az embernek ezt az aggódó kérdését nagyon komolyan veszi, nem térhet ki és nem is akar kitérni előle. Ugyanakkor látja, hogy a test és a lélek szétválásának a hagyományos sémája, ami évszázadokon át jellemezte a halál és halhatatlanság elképzelését, nem elegendő magyarázat. A halál a teljes ember -- mint konkrét testtel rendelkező személy -- végét jelenti. Ha a feltámadást az egész embert érintő eseménynek hisszük, akkor a halált is a maga teljességében kell tekintenünk. Az örök élet reménye nem lehet a ,,mindig így lesz'' naiv elgondolása. A búzaszem biblikus képe mutatja, hogy az átalakulás föltétele a radikális elszakadás fájdalmas folyamata. Ez vonatkozik az emberre is. Az egész ember megtestesült lélek és átlelkesített test. Az egészet érinti a halál. A halhatatlanság, mint a legnagyobb ígéret, elválaszthatatlanul hozzátartozik az emberi léthez. Ez nem az ember egyik tulajdonsága, hanem Isten ingyenes adománya, ajándéka.

Az önmagára reflektáló ember a véglegesség, az igazi szabadság, az igazság és szeretet vágyát érzi, amit maga képtelen kielégíteni. Isten azonban a Jézus halálában és föltámadásában beteljesült szeretetének ajándékaként visszavonhatatlanul ígéri az embernek beteljesülését. Ezt az ígéretet nem tudja elpusztítani a halál: a halhatatlan Isten a halandó embert befogadja saját halhatatlanságának feltétlen jövőjébe. Ezért és kizárólag csak emiatt -- nincs végleges hatalma a halálnak fölöttünk.

A halál és a meghalás nem azonos. A meghalás ugyanis másként része az életnek, mint a halál; az egyik egy pillanat, a másik hosszú, gyakran fájdalmas folyamat. A súlyos betegek gyógyítása megmutatta, hogy miközben a halálra készülő -- a szorongáson, a kétkedésen, a megadáson és tagadáson át -- eljut az élettől való elszakadásig, szeretetteljes ápolást igényel.

Mindezek után világosan kell látnunk, hogy csak tudatunk felszínén rettegünk a haláltól, létünk mélye sóvárog a tökéletlenség vége, a beteljesedés után, melyet a keresztény ember csak Istenben talál meg, aki egyedül örökkévaló és halhatatlan a lényege szerint.

Felhasznált irodalom:  Hans Biedermann, Szimbólumlexikon,
Cristina Shütz, A keresztény szellemiség lexikona,
Katolikus Biblia